furcsa kapcsok

Holnap én fogom temetni egy katolikus pap apját, aki 25 évig távol tartotta magát gyermekeitől, de végül a betegsége megpuhította szívét. Most, hogy lapozom a Bibliámat igék után kutatva, nagyon érdekesen érzem magam. Egy szó kell, amit valakinek az egész élete fölött mondok el... Fura hatalom. Félelmetes, hogy most ez is én lettem... Valahol ódzkodik ettől az ember lelke, hogy beleszóljon ennyire mélyen mások életébe, vagy itt éppen az élettelenségébe. Mert ez nem emberi feladat, ehhez Istennek kell lenni. Vajon mit szólna hozzá az Úr, ha ő kellene temessen holnap? Tényleg átadom Neki ezt a szolgálatot.

hol is kezdjük,

Még tanulom ezt a blogozó szakmát, de valami azt súgja, hogy jó barátok leszünk. Bár meg kell mondjam nehezen szánom rá magam. Valahol elég csak átélni a dolgokat, de már leírni duppla fáradság. Hátha megéri.

Alapvetően szeretek mesélni... szeretem becsomagolni, kicsomagolni, körbejárni azt ami történik velem. Érdekes kiállítás az életem. Méretekben lassan utólérem a Louvre-t. Hála Istennek az én muzeumom nemfogal akkora helyet, és ennek a titkát nem a elektonika világában kell keresni, még a neurologia se fedte fel annak a softvernek a titkait, amik bennünk müködnek.

Uff. alig kezdek el írni máris elkaladozok. frusztrál az érzés, hogy nem igazán tudom, hogy most mi van bennem. Egy pillanat sincs mikor tökéletesen felfognám magam. Hogy lehet így élni?!